Elnézést a képen látható borzasztó faviccért. Olyan rossz, hogy inkább a megoldást sem mondom meg.

Eltelt néhány nap, és láss csodát, egy icit sem lettem sem okosabb, sem jókedvűbb. A beültetés utáni pihenést megkoronáztuk egy vidéki úttal (meglátogattuk szüleimet). Édesapám most lesz 80 éves pár nap múlva, és mivel a gyermekek és unokák szét vannak szórva a nagyvilágban, csak most tudtunk mindannyian összegyűlni. Unokaöcséméknek van egy "vendéglátóipari egységük", ahol ettünk és ittunk egy jót. Nagyon jó volt látni ahogy édesapám örül az ajándékának és ahogy anyukám meghatódik. Olyan érzelmeket mozgat meg az emberben, amiket kifelé nemigen mutatok, de belül méginkább szakadékot törnek a szívemben. Nem fogok sopánkodni, nem a stílusom, de ismét előjött az érzés, hogy szeretném, ha a kezükben tudnák tartani az unokájukat. És hogy én a jelen helyzetben ezért semmit, de semmit nem tudok tenni, pedig ha segíthetnék feleségemnek, az nagyon könnyítene a lelkemen.

Apropó. Volt egy beszélgetésünk, aminek a tartalmát egyelőre engedelmetekkel nem írom le, de az elmúlt 2 napban meghatározta a (rossz) kedvemet. És a biológiai tudásbeli hiányosságaimra is rámutatott... :)

Kipihentük magunkat, holnaptól ismét munka. Ő még mindig szedi a bogyókat ezerrel, az injekcióknak már hálistennek vége. Nem is csak testileg, hanem lelkileg is nagyon megviselte, hogy minden nap böködnie kell magát. Igen, tudom, miért nem adtam be neki én az injekciókat? A válasz egyszerű: mert egy nagy nyámnyila vagyok. Óriás Nyámnyila, mint ahogy anno Julien király nevezte Alexet és társait... ugyanis a legutóbbi vérvételem után is úgy elájultam, hogy közel fél órán át nem volt mérhető vérnyomásom. Ehhh...

Vissza a lényeghez, pontosan nyolc nap múlva derül ki, hogy sikerrel jártunk-e. Ne értsetek félre, egy szemernyi kétségem sincs, hogy minden a legnagyobb rendben van, mégis tervezek arra az eshetőségre, hogy mégegyszer bele kell vágnunk. Nem bírnám elviselni a szomorúságot a feleségem szemében, ha nem lenne B terv. Lesz. És ha nem lesz rá szükség, akkor abból a (lelki és pénzügyi) tartalékból pedig alaposab beb*szunk. Vagyis... Ő akkor már nem ihat. Akkor elverjük csajokra. Ja nem... akkor félretesszük, hogy a nem távoli jövőben lehessen saját lakás, Azaz inkább ház. Régi álmom, hogy jó időben (mint még pl ma is - süt a nap, 24 fok van odakint!) egy kicsit ki lehessen ülni a kertbe, olvasgatni, gitározni, ócskán utánzott kakaskukorékolással cukkolni a szomszédot... vagy csak simán idegeskedni, hogy már megint füvet kéne nyírni.

Szóval ha jól számolom, a 11. napon vagyunk. Azaz a megtermékenyítést követő 11. napon, amikor a magzat a szuloklapja.hu szerint "beágyazódik a méh nyálkahártyájába és összekapcsolódik az anyai vérerekkel". Mint valami Wes Craven film, esküszöm. És mit csinálok közben én? Blogot írok. Na fasza.

Október 12 a nagy nap. Szorítsatok. Ameddig nem derül ki, hogy sikerült-e vagy sem, ezt a blogot sem mutatom meg senkinek. Addig csak az én érzelmeim kincsesládája.