Drága olvasó,

bárhogy is bukkantál erre a blogra, egy dolog már minden bizonnyal elmondható rólad: ügyes vagy. Vagy minimum egy, a szokásos kíváncsiságnál többel felruházott, a keresőmotorokban profi (értsd: királyul guglizol) ember vagy.

Miért is vagy itt? Sőt, méginkább: miért vagyok ÉN itt?

Kezdjük azt hiszem az elején. Nem ádáméva, de körülbelül honfoglalás, ahonnan indulunk. Képzeljetek magatok elé egy 28 éves, közepes önbizalommal rendelkező de a nők terén nagyon rossz szerencsével rendelkező szőke srácot egy vidéki város sörsátrának színpadán, ahogy egy átlagosnál picivel rosszabb zenekarral épp a "Részegen ki visz majd haza" szólóját próbálja több-kevesebb (egyértelműen kevesebb, igen) sikerrel eljátszani. A sörpadok mögött, egész hátul pedig egy barna hajú lány, aki a közeli nagyvárosból utazott oda, hogy megismerkedjenek. Rendhagyó? Manapság talán már nem. A pasikból kiveszett a férfiasság (vagy méginkább talán senki nem tanítja meg nekik), a lányok pedig nyilván nem várnak, amíg Tutyimutyi Kapitány összeszedi magát és randira hívja őket. Vagy nem, mert inkább ez a gyakoribb.

Ekkor 2007 októberét írtuk.

Nem mondom, hogy a kapcsolat eleje nem volt viharos. Nem mondom, hogy akárcsak közel is annyi energiát fektettem bele, mint Ő. Sőt, még azt sem, hogy megérdemeltem, hogy Ő ilyen komoly szerelemmel, velem-lenni-akarással küzdjön azért, hogy ebből komoly kapcsolat legyen. Isten a megmondhatója (és Ő, természetesen), hogy voltak, vannak olyan hibáim, ami miatt minden épeszű ember körülbelül egy hét után tépné ki a szívemet. És a bíróság Nobel-békedíjra terjesztené elő ezért.

Ő 2013-ban hozzámjött feleségül.

A társadalom, az ismerősök, egy kapcsolat során három kérdéssel fognak az őrületbe kergetni mindenkit. Készüljetek fel rá.

- Nem házasodtok még össze?

- Babaprojekt van már? (ezért az egy kérdésért szíves-örömest kirobbantanám a harmadik világháborút)

- Kistesót nem akartok neki?

A mi sztorinknak szerves része, hogy mindketten olyan munkakörben dolgozunk, ahol gyakorlatilag Budapest az egyetlen élhető alternatíva, így körülbelül 200km-re lakunk a rokonságtól. A fenti kérdéseket ennek megfelelően tehát csak a "hazalátogatások" alkalmával hallottuk. De mennyire elég volt így is! Elmondhatom viszont, hogy épp emiatt nem a család nyomására házasodtunk.

És a babavállalás mellett sem azért kötöttünk ki, hogy szüleim mégegyszer nagyszülők lehessenek. Persze nagyon el tudom képzelni a mosolyt édesanyám arcán, amikor bejelentem, hogy "két éve dédmama lettél, most pedig újra nagyi leszel, Anyukám". És azt is, hogy édesapám, nyolcvanéves korára, a kőkemény arckifejezése mellett, csípőműtétei után ismét örömmel tanítaná sétálni a "kis trónörököst" (copyright by Apukám).

De nem ez az ok. Az ennél sokkal, sokkal prózaibb.

Egy olyan Egyke vagyok, aki sosem volt igazi egyke. Van egy nővérem, és volt egy bátyám, aki sajnos már '87-ben meghalt. Mindkettejüket imádom, imádtam. Ugyanakkor nővérem 16, bátyám 18 évvel idősebb nálam, tehát én egy "gyakorlati egyke" vagyok. Akaratosként, önzőként nevelkedtem, alsó-középosztályban (ha van ilyen?), ami annyit jelentett, hogy jó körülmények közt éltünk, mindig csak épp egy picivel az alatt, amit én szerettem volna. Azaz... ha szerettem volna egy játékot, pont arra nem volt elég pénz, csak az eggyel olcsóbbra. Ha szerettem volna elmenni táborba, arra nem volt pénz, csak egy kétnapos balatoni hétvégére. Ne értsetek félre, szüleim energiájukon és lehetőségeiken felül megadtak nekem mindent, amit megadhattak, és soha nem lehetek elég hálás nekik ezért. Szó szerint értsétek, hogy bármi, amit tőlük kaptam, még ha csak egy törött vizepohár is, képtelen vagyok kidobni. Imádom őket, furdal a lekiismeret, hogy nem tudok idős korukra segíteni nekik eleget... de elkalandoztam kissé.

Mégis releváns.

Mindjárt 37 éves leszek. A szám leírva annyira meglep, hogy most körülbelül egy percig bámultam, mielőtt folytattam az írást. Hat éve élek Budapesten, a kettőnk munkáinak köszönhetően jó anyagi körülmények között. Annyira új és szokatlan nekem még ez, hogy a lehetőségek garmadája szinte kirántja a kezemből az irányítást. Megtetszik valami, megveszem. Persze nem az észszerűtlenségig, de ha kell egy ing a Zarából, nem gond. Ha megtetszik egy szép karóra, rárabolok. Ha a feleségem el szeretne menni shoppingolni, beülünk a szép autónkba és elmegyünk. És ezt legkevésbé sem dicsekedésképp mondom, de szemléltetni szeretném, hogy mennyire gyarló tud lenni az ember, ha önzőre nevelődik.

És most nézd meg a fotót. Egy sima stock fotó, a http://www.mykidsite.com/wp-content/uploads/2013/03/Calm-Baby-Boy.jpg címről. Pici, gyönyörű, kék szemű, alien. Igen. Élien, még névnek is el tudnám képzelni a gyermekemnek... legalábbis nekem egy IDEGEN, de nagyon szeretném megismerni. Persze nem őt, a sajátomat. Akinek a kék szeme az én kék szemem, a haja és a vonásai az anyukájától vannak, a kíváncsisága tőlem, a nevetése Anyáé...

Nem a sors fricskája, hogy nem lehet?

Ki tudná már megmondani, hogy ebben az eddig eltelt 36 évben mit és hogyan csináltam, hogy így alakult. Lehet, hogy semmit, így volt megírva - bár a racionális énem az ilyen magyarázatokat élből utasítja el. Tudjátok, ha lenne egy fiam/lányom, már egész pici korától George Carlin-t néznénk együtt (aki nem ismeri őt, az gyorsan nyisson egy jutúbot!).

Ez a blog, ilyen rém hosszú és unalmas bevezető után megnyílik. Már rég el kellett volna kezdenem, mert az események közepében vagyunk. Tulajdkonképp olyan ez, mintha az Apollo 11 hajónaplóját röviddel a Holdra szállás előtt kezdték volna el jegyezni - de jobb későn, mint soha. Kiírom magamból, hátha tanulsággal szolgál az utókornak, hogy mit érez és gondol egy reménybeli apuka ebben a helyzetben.

tl;dr: lombikprogramba fogunk.